I. (SZENT) ISTVÁN KIRÁLY az első keresztény magyar király, aki a Kárpát-medence magyar törzseit vagy fegyverrel, vagy békés úton hajtotta uralma alá, a lázadásokat pedig leverte. Uralkodása alatt a magyar törzsek szövetségéből létrehozta az egész Kárpát-medencére kiterjedő keresztény magyar államot és megszervezte a magyar keresztény egyházat.

 

Származása, ifjúsága

Apja Géza fejedelem, anyja pedig az erdélyi Gyula vezér Sarolta (Sarolt) nevű, Konstantinápolyban keleti rítus szerint megkeresztelkedett leánya volt. Anyai nagybátyja Prokuj erdélyi vajda volt, aki István születése környékén költözött át a tiszántúli területeiről Erdélybe. István a 970 és 980 közötti időszakban születhetett. Születésekor a török eredetű pogány Vajk nevet kapta, mivel a mainzi érsek által a magyarok számára küldött térítő püspök ekkortájt már nem tartózkodott a Kárpát-medencében. Ennek következtében a magyar fejedelmi trón örököse rövid ideig pogány maradt. Adalbert prágai püspök gondoskodott a fiú keresztény szellemű taníttatásáról és ő volt az is, aki megkeresztelte Istvánt (feltehetően 994 és 996 között[5]), akinek a névadója az első keresztény vértanú, István volt. Vannak olyan feltevések is, miszerint Vajkot apjával, Gézával együtt 972-ben keresztelte meg Sankt Gallen-i Brúnó. Ennek az elméletnek két tény is ellentmond. Az egyik az, hogy egyes források 975-re teszik Vajk születését, a másik pedig az, hogy ha ilyen korán áttért volna a keresztény hitre, nem ismerték volna nyugaton sokáig csak Vajkként. Emellett több forrás, kútfők, a legkorábbi István-legenda, illetve egy XIV. századi krónika is említi Vajk keresztelőjének nevét, Adalbertet.

László Gyula történész szerint török nyelvű volt Vajk, a név feltehetően a török hős, vezér jelentésű szóból származik.

Adalbertnek amellett, hogy megkeresztelte Istvánt, feltehetően szerepe volt házasságának létrejöttében is. István 996-ban vette feleségül Henrik bajor herceg leányát, a későbbi II. Szent Henrik német császár testvérét, Gizellát. Bajor hagyomány szerint az esküvő Scheyern bencés apátságban köttetett. Német krónikások feljegyezték, hogy a bajorok a házasságtól a kereszténység gyors terjedését várták, és ennek érdekében minden segítséget igyekeztek István számára biztosítani. Gizellával együtt jelentős számban érkeztek bajor papok és lovagok is az országba.

 

Fejedelemként

István atyja életében a nyitrai dukátus ura volt, majd 997-ben, Géza fejedelem halála után követte őt a fejedelmi székben. Géza azért, hogy fia számára biztosítsa a trónt halála után, megeskette a főurakat, hogy fiát támogatják. Azonban mikor Géza meghalt, Koppány bejelentette igényét a fejedelmi trónra. Koppány az apja, Tar Szerénd és Géza által kötött szerződés értelmében a Balatontól délre eső területek ura volt. Igényét a trónra a szeniorátus és a levirátus (özvegy édesanyját, Saroltot feleségül kívánta venni) jogára való hivatkozással indokolta. Koppány mellé sorakoztak fel a régi rend és a törzsi szabadság hívei, akikben az ellenállást az is fokozhatta, hogy István nagy számban csoportosultak idegen nemzetiségűek, főleg németek. István hadait is német hadvezérek (Hont, Paznan, Vecelin, Orci) irányították és az sem kizárt, hogy III. Ottó német-római császár is küldött seregeket István segítésére. A döntő ütközetre Veszprém közelében került sor, ahol István megverte a pogány seregeket; a csatában Koppány is életét vesztette, Vecelin ölte meg. István Koppány testét felnégyeltette és testrészeit hónapokig kifüggesztve tartották az ország négy legfontosabb várának kapuja felett – Győrben, Veszprémben, Esztergomban és Gyulafehérváron – jelezve, hogy mi vár a királynak nem engedelmeskedőkre. Ezzel István ősi emberi és magyar törvényt szegett meg, amely szerint a halottakat el kell temetni. Tette elrettentésre szolgált, kegyetlen bánásmóddal fenyegetve azokat, akik nem engedelmeskednek neki és idegen papjainak. István és Koppány harcában nemcsak az forgott kockán, hogy ki lesz a magyar nép uralkodója, hanem nagy valószínűséggel az is, hogy a magyar államiság fennmarad-e egyáltalán.

 

Királyként

Ezután István el akarta magát ismertetni az ország határain túl is, mint Isten kegyelméből uralkodó királyt, aki nem csak a turulmadár jóslata következtében gyakorolja a hatalmat népe felett, ami csak a pogány uralmi megerősítést adhatta István számára. Ennek érdekében követet küldött II. Szilveszter pápához, akitől koronát és apostoli áldást nyert, és Magyarország belépett az európai keresztény nemzetek sorába, ezen belül is a nyugati kereszténység felé orientálódott. Mindezek mellett megtartotta függetlenségét, és nem lett a császár hűbérese. Ezzel megalakult a keresztény, független Magyar Királyság. A koronát, amely azonban nem azonos a ma Szent Korona néven ismert uralkodói jelvénnyel, István a kereszténység terjesztésében betöltött szerepéért kapta. Ekkor már állt a veszprémi püspökség és a győrinek is megvetették az alapjait. A koronázásra 1000 karácsonyán, (más értelmezések szerint 1001. január 1-jén vagy 1001. augusztus 24-én), Esztergomban került sor.

 

Belső hatalmának megerősítése

A koronázás után István Magyarország uralkodója lett, ám tényleges hatalmának megszilárdításáért még tennie kellett, le kellett győznie törzsi ellenfeleit. A harcokat elsőként 1003-ban indította meg Erdély ellen, ahol saját nagybátyja, Gyula ellen küzdött. Fegyverrel küzdötte le Prokujt (vagy Gyula) és családjával együtt fogságba ejtette (később Gyulát engedte Lengyelországba menekülni), országát beolvasztotta sajátjába és ott is megkezdte a keresztény hittérítést. Észak-Erdély elfoglalása után megalapította az erdélyi püspökséget, továbbá létrehozta Doboka (Doboka Csanád apja, valószínű, hogy ő vezette István hadait az 1003-as hadműveletek során) vármegyét és várispánságot. Az erdélyi püspökség jelentősége az volt, hogy négyre emelkedett Magyarország egyházmegyéinek száma, és a kánonjog szerint ennyi kell egy önálló egyháztartomány létrehozásához.

A XI. század során István még két törzsi állammal számolt le. Nem tudni pontosan a feltehetően bolgár Keán elleni hadjárat idejét, de vélhetően nem sokkal az erdélyi után történt. Keán dél-erdélyi nagyúr volt, aki a X. század vége óta magyar törzsfőként viselkedett, és már Gézával is szembeszállt. Keánt alattvalói vajdának hívták, miután István legyőzte és megölte, helyére ispánt ((Gyula-) fehérvári) helyezett. Az új ispánt a nép továbbra is vajdának hívta, ebből alakult ki az erdélyi vajdaság intézménye.

István 1008-ban a "fekete magyarok" ellen viselt hadat. A fekete magyarok feltehetően a Délkelet-Dunántúlon élő idegen etnikumú katonai segédnépekkel, a kavarokkal/kabarokkal azonosak. Az ő területükön alapította meg 1009-ben a pécsi püspökséget, és talán a kalocsai érsekség is ennek a győztes háborúnak köszönheti megalakulását. A fekete magyarok területén alakította ki Baranya és Tolna, valamint Bodrog és Bács megyéket.

De nem csak fegyverrel teremtett rendet országában. Mivel lánytestvéreinek kiházasítása is rámaradt, ebben is igyekezett politikai célokat szem előtt tartani. Egyik testvérét a Felvidéken élő kavar törzsrész vezetőjéhez, Aba Sámuelhez adta feleségül. Ezzel sikerült elérni azt, hogy a zsidó valláson lévő sógorral nem kellett fegyveresen szembeszállnia. Országrésze szintén beolvad Istvánéba, cserébe István a német mintára (palotagróf) alapított palotaispáni címmel ruházta fel. Mindennek a feltétele az volt, hogy Aba Sámuel térjen át a keresztény hitre. A házasság révén István országa 1010-re kiterjedt a Mátra vidékére, ahol megalapította az egri püspökséget, illetve létrehozta Újvár megyét.

Másik testvérét 1009-ben adta feleségül a velencei dózséhoz, Orseolo Ottóhoz. Ezzel a házassággal István elérte, hogy rendeződött a régóta rossz magyar–bizánci viszony, hiszen Velence a Bizánci Birodalom hűbérese volt, a kapcsolat a következő évtizedben már szövetségi szintre jutott. Szintén békés úton egyezett ki a Körös-vidék törzsfőjével, Vatával, aki felvette a kereszténységet.

Ajtony vezér a Maros vidéken építette ki erős törzsi államát, Ő Istvántól függetlenül vette fel a görög rítus szerinti kereszténységet, de nem igazán élt a hit szabályai szerint; egyszerre hét felesége volt. A király 1028-ban lépett fel Ajtony ellen. A hadak élére Csanádot, Doboka fiát állította, aki győzelmet aratott a marosvári nagyúr felett, és ő maga vetett véget a törzsfő életének és államának. A területen újabb püspökség (Marosvári (csanádi)) létesült, valamint megalapították a hadvezérről elnevezett Csanád megyét. Ezzel a győzelemmel lezárult az uralkodása alatti belháborúk kora, és István ténylegesen is az egész Kárpát-medencére kiterjedő ország ura lett.

 

Családja, utódlása

István és Gizella házasságából feltehetően több gyermek született, egyes elméletek szerint két fiú és három lány. A két fiút név szerint is ismerjük. Egyikük Ottó, másikuk a Henrik nevet viselte. Ottó még nyilván III. Ottó császár életében, tehát 1002 előtt született, míg Henrik talán 1007-ben, akkor, mikor már Gizella testvére ült a trónon. E Henriket nevezték később Imrének. Ottó bizonyára fiatalon meghalt, így utódlás szempontjából Henrik maradt az uralkodópár egyetlen reménysége. Így neveltetésére is nagy gondot fordítottak, a velencei Gellért is foglalkozott a trónörökös tanításával, István pedig az Intelmekben foglalta össze fia számára a jó király teendőit. Szülei ki is házasították, ám mikor 1031-ben vadászat közben egy vadkan halálra sebezte, minden remény elveszett arra, hogy István egyenes ágon adja tovább királyi címét. E szörnyű csapás beteggé tette a királyt, és az csak tetézte fájdalmát, hogy közvetlen rokonai között senkit nem látott alkalmasnak, hogy örökébe lépjen és keresztény hitben megtartsa az országot. Apja testvérének fiai, Vazul és Szár László jöhettek számításba, azonban László még mindig pogány hiten volt, Vazul pedig bizánci rítusú keresztény volt. Választása végül lánytestvérének fiára, Orseolo Péterre esett, aki már az 1020-as évektől kezdve a magyar királyi udvarban élt, mert az Orseolo-család ellen fellázadtak a velenceiek, így Péter anyjával és húgával együtt István udvarába menekült. István döntése Vazulból elégedetlenséget váltott ki és kevéssel 1031 előtt merényletet követett el István ellen. István nem ítélte halálra a lázadó Vazult, de uralkodásra alkalmatlanná tette azzal, hogy megvakíttatta és fülébe forró ólmot öntetett. Vazul fiait, Leventét, Andrást és Bélát pedig száműzte az országból.

 

Utolsó évei

Gizella és a trónra jelölt Péter között feszült viszony alakult ki, aminek feltehetően az volt az oka, hogy Gizella anyai fájdalma féltékenységbe csapott át fia elvesztése felett. István a kettejük között kialakult viszonyt szomorúan szemlélte és mindent megtett, hogy összebékítse őket, de ezek a próbálkozások nem jártak sikerrel.

Élete vége felé még egy merényletet kíséreltek meg ellene. A forrás arról számol be, hogy a palota négy főembere látván a meggyengült királyt megpróbálták megölni Istvánt, ám mikor az alvó király mellé lopakodtak, a kard a földre hullott és a király felébredt. Büntetésül a király megvakíttatta őket és "bűnös karjukat" levágatta. Élete végén még egyszer megmutatta, hogy képes erős kézzel irányítani az országot: a békés szándékkal Magyarországra érkező besenyők ellen erőszakkal fellépő határvédőkre szabott ki példás büntetést, kettesével köttette fel őket szerte az országban.

István 1038. augusztus 15-én halt meg, holttestét az általa emeltetett székesfehérvári bazilikában helyezték örök nyugalomra.